“Mindegyik én vagyok, kicsit más alteregóval…”

Aki követ téged a közösségi médiában, az könnyedén megállapíthatja, hogy egy nagyon nyitott szellemiségű ember vagy. Mennyire igaz ez a valóságban?

Abszolút nyitott embernek tartom magam, és próbálok haladó gondolkodású lenni. Vannak dolgok, amikben liberális nézeteket képviselek, és vannak persze olyanok is, amikben inkább a konzervatív gondolkodás jellemez. Szeretem az arany középutat. Van egy saját értékrendem, és ez alapján próbálom élni az életet. Nagyon nyitott vagyok minden új dologra, helyzetre, emberre és trendre egyaránt.

Az üzleti életedet a konzervatizmus vagy a nyitottság jellemzi inkább?

Ha valaki megnézi a helyeket/éttermeket, amiket vezetek, akkor tulajdonképpen rá lehet jönni, hogy itt is keveredik a nyitott hozzáállásom a konzervatízimusommal. Az üzlet stabilitása, hogy tudjon jól fejlődni, ahhoz szerintem kell egy konzervatív szemlélet és következetesség. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kollégáim közül vannak néhányan, akik még tőlem is konzervatívabbak és következetesebbek tudnak lenni, így ők viszik ezt a vonalat, ők nagyon rendszerelvűek. Engem picit nehéz kordában tartani, így az operatív dolgok végzése és koordinálása nem az erősségem. Éppen azért próbálom magam a mindennapokban olyan emberekkel körülvenni, akik ezen a területen jobban teljesítenek házon belül, és következetesen tudják vinni a munkának ezen részét. A liberális gondolkodás (és ezt most nem politikai értelemben értem) a cégvezetésben is jelen van. Igyekszem szabadabb, nyitottabb, elfogadóbb gondolkodást gyakorolni. Én azt gondolom, hogy nagyon színesek vagyunk mi emberek. A szememben mindenki egyenértékű. Maga a cég is ezt a mentalitást képviseli. Véleményem szerint jól és túlzások nélkül tudom keverni a két szemléletem, mind a magán,- mind pedig az üzleti szférában.

Több éttermet is vezetsz Budapesten: Babel, Kiosk, Kiosk Buda, Leo Rooftop és Piazza. Van kedvenced?

Ezek az éttermek olyanok, mint a saját gyerekeim. Mindegyik teljesen más. A Babel volt az első a sorban. Ezzel kezdtem a pályafutásomat, és ezt az éttermet töretlenül imádom és szeretem. Persze voltak nagy kihívások meg sorsfordító dolgok a hely életében, de most már nyugodt szívvel mondhatom, hogy az étterem stabil, én pedig borzasztóan büszke vagyok rá. A KIOSK szintén egy szerelem-gyermek, amiből most már kettő van: egy Pesten és egy Budán is. Szerencsére az emberek nagyon szeretik mindkét éttermet. A kihívások és viszontagságok persze itt sem kerültek el bennünket, de mára elértünk odáig, hogy a KIOSK és a Babel is Budapest megkerülhetetlen helyeivé váltak. Maga a KIOSK egy lazább hely, stabilitást ad, nem akar több lenni mint ami. Egy befogadó hely, igazi közösségi tér. Sok jótékonysági dologban vesz részt a KIOSK. Mondhatom, hogy mind a két „gyerekem” önálló személyiség, és mindkettőben óriási perspektíva van. A Piazza egy nagyon laza hely. Ott feldobhatod a lábad a székre, és rendelhetsz. Nyilván nem egy kristálypoharas helyszín, de a színvonalra és a minőségre (akárcsak a többi éttermünkben) nagyon ügyelünk. Úgy érzem, mindegyik én vagyok, kicsit más alteregóval. A KIOSK nem a csúcsgasztronómiát képviseli, hanem megbízható,- házias ízeink vannak jó ár-érték arányban, korrekt és szerethető embertípust mintáz, szuper jó cukrászattal. Sok rendezvénynek adunk otthont, Budapestnek a hetedik évét tiporjuk. Tudni kell, hogy sok vendéglátós is szeret hozzánk járni. Képzeld, a KIOSK ötödik születésnapján egy városi méltóság azt mondta nekem, hogy hihetetlen számára, hogy a KIOSK ennyi mindent megélt. Mindenféle rendezvénynek adtunk már otthont, sok nemzetközi ember és sztár megfordult már nálunk,- akár csak a Babelben és a Leo-ban is. A Leo pedig önmagában egy kincs. Olyan kilátással, ami eszméletlenül egyedi, és olyan helyszínen, ami a város szíve, a Clark Ádám téren. Ugye a KIOSK Buda is ott található. Önmagában mindegyik éttermet egy fantasztikus helynek tartom és mint egy jó szülő, minden nap gondozom a sorsukat és egyengetem a karrierjüket.

A cégcsoportot Te vezeted?

Én vagyok a CEO-ja, de természetesen a csapat, a séfek, a gazdasági-pénzügyi vezetők nélkül nem boldogulnék. A KIOSK executive séfje az Orosz Gabi, a KIOSK Buda és a Leo séfje Simala Gábor. A KIOSK Budával van kooperáció, tehát bizonyos dolgokért ott is az Orosz Gábor felel, ahogyan a Piazza-ért is. A Babel séfje Veres Isti, ott is egy nagyon komoly csapat van. Az üzletvezetőim kiemelkedőek, akár csak a sommelier kollégák. Ez egy óriási csapatmunka. A cégben több mint 200-an dolgozunk, nyáron valamivel több, mint 250-en.

A közösségi média felületeiden tudatosan posztolod, reklámozod a helyeidet?

Mivel mindegyik helyet én képviselem, így nekem ezek az éttermek a mindennapjaim részei. Azért kezdtem el a közösségi médiában és az Instagram sztorijaimban több információt megosztani, mert bizonyos dolgokat másképpen nem tudtam volna lekommunikálni, ami velünk történik. Anno, mielőtt ezt nem csináltam, voltak dolgok amik frusztrációt és feszültséget okoztak bennem, amit mára megoldottam a saját kommunikációm által. Eleinte szerintem nem voltam valami ügyes, de mostanság már rengeteg pozitív visszajelzést kapok, ami mindig ad egy lendületet. Mindig próbálok arra törekedni, hogy el tudjak mesélni az embereknek egy történetet, valami értéket tudjak adni, és közvetítsem a munka iránt érzett szeretetem. Aki engem ismer, tudja, hogy nagyjából csak dolgozom és alszom,- meg néha bulizom, hiszen az élet szép. De számomra az fontos, hogy halálunk után valami olyat hagyjunk magunk után, aminek értéke van. Kell, hogy az életemnek legyen értelme. Ha már megszülettünk és élünk, akkor ne csak tengődjünk, hanem használjuk azt a tehetséget, amit kaptunk. Érdekem, hogy a fiataloknak és a követőimnek értelmes, tanulságos üzeneteket adjak át nap mint nap. Néha szülőktől is megkapom, mennyire jó, hogy pozitív attitűddel, problémákat megoldva, politizálás nélkül vagyok jelen a közösségi médiában, pártatlan vagyok, hiszen nem érdekel a politika. Próbálok példát mutatni, hogy az életet igenis lehet pozitívan élni, és a munkának van értéke és szeretete, érdemes dolgozni.

Hogyan kezdődött a karriered? Te önállóan kezdted vagy a családi hagyományokat folytatod?

Mi nagy család vagyunk, akik imádnak enni-inni. Imádjuk az életet, és ráadásul öten vagyunk testvérek. Mindig aktív családi életet éltünk, állandó jövés-menéssel. A nagypapám ő műfordító volt, öt nyelven beszélt anyanyelvi szinten. Miatta nagy élet volt nálunk, sokan megfordultak az otthonunkban,- filmesek és fontos emberek is egyaránt. A dédnagymamám és nagypapám pedig szuperül főztek, így a gasztronómia eleve nem állt messze soha a családomtól és tőlem sem. Sokan nem tudják rólam, de én magam borzasztóan finnyás gyerek voltam. Csak a húslevest, rántott husit rizibizivel, uborkasalátával és somlói galuskát voltam hajlandó megenni. Ezek voltak a kedvenceim, mérhetetlen mennyiségű napi kakaó adaggal. Ja, és a vajaskenyér volt még nagy favoritom! Ezeken nőttem fel, de a szokások és a főzés iránti vonzalom folyamatosan ott voltak körülöttem. Serdülőkoromban a Ferencesekhez kerültem iskolába, és akkoriban az összes osztálytársam máshonnan érkezett, az ország legkülönbözőbb pontjairól. Biztos ismered a helyzetet, amikor egy-egy hétvége után jönnek a sütik otthonról, és együtt eszitek ezeket a suliban. A sütemények nagyon mozgatták a fantáziám, így a baráti látogatások során nagyon sok receptet gyűjtöttem az anyukáktól és nagymamáktól. Rengeteg házi receptem volt, még Erdélyből is sikerült néhányat megszereznem, ekkor voltam 21 vagy 22 éves. Nagyon sokat főztem-sütöttem otthon, amikor megszületett bennem az igény és az álom, hogy legyen egyszer egy sarki kis éttermem. Végülis ez lett a Babel. Hiszek abban, hogy amit az ember „beletesz” a fejébe, az megvalósul. Nem gondoltam soha arra, hogy a Babel egy ilyen csúcsgasztronómiai hely lesz, hanem egy laza kis helyben gondolkodtam, ahol barátok jönnek-mennek, aztán nézd meg hova került ez a dolog.

A Babel tényleg a nulláról indult? Nem családi cég/hely volt ez?

Nem, ezt én indítottam, és ahogyan az idők során a kollégákat megtaláltam,- például a belsőépítész barátnőmet is – fejlődött a projekt. Egy amszterdami utazásom során sokat inspirálódtam (bár konkrétan ennek az utazásnak nyoma sincs az étterem kialakításában), mégis meglett az út, hogy merre is kellene haladni. Mindig amikor egy döntési fordulóhoz érkeztem, a legjobb tudásom szerint igyekeztem meghozni a végső döntést, úgy, hogy az a vendégek számára a lehető legjobb legyen. Az első étlap- kóstoló során sosem felejtem, majdnem leestem a székről, amikor tudatosult bennem, hogy Úristen, ezt mi csináltuk, mi hoztuk létre. Még számomra is nagy meglepetés volt az elért eredmény a szuper csapatommal. Azóta pedig nincs megállás: idén Michelin-csillagos lett a Babel, az én boldogságom pedig végtelen. Képzeld, nagyon sok olyan vendégünkről tudok, aki követ az online térben, és csak azért jött Budapestre, hogy meglátogassa valamelyik éttermünket, ez nekem felfoghatatlan! A Babel esetében sok olyan látogató van, aki csak egy estére repül ide, viszont betér hozzánk. Több visszatérő vendéggel büszkélkedhetünk, aki követ engem mondjuk az Instagram-on, megtetszett neki valamelyik éttermem, megszerette a budapesti életérzést, és odajön hozzám személyesen, hogy szeretne egy fotót és ez nagyon jó érzés.

Az étlapok, újdonságok megalkotása során a célcsoport még mindig a magyar közönség, vagy már inkább a külföldi emberek?

Mi magyar csapat, magyar éttermek vagyunk, így abszolút a magyar embereknek alkotunk. Persze egy olyan unikális hely, mint a Leo, vonzza a külföldi vendégeket. Viszont egy vendéglátóhelyet véleményem szerint mindig a helyi lakosoknak, vendégeknek kell csinálni, nem pedig egy turistacsapdának. Persze sok külföldi látogatónk van, hiszen mondjuk a Babel olyan magaslatokba került, ami által egy olyan önálló desztináció lett, amiért megéri ide repülni Budapestre, de elsősorban mindig a magyar vendégekre építjük a helyeinket.

A közösségi térben van felépített koncepciód, terved a kommunikációddal kapcsolatban? Ezt azért kérdezem, mert egyes mondataid (mint például az élet szép) annyira megragad az ember fejében, akár csak a pozitív életszemléleted, hogy joggal gondolhatunk arra, hogy tudatosan és tervezetten kommunikálsz.

Van olyan időszak, amikor nem tudok olyan aktívan részt venni az online világban, hiszen a munkám néha kiszámíthatatlan és jönnek velem szembe olyan up coming dolgok, amiket nem tudok azonnal megosztani a követőimmel, csak idővel. Alapvetően pozitív személyiség vagyok, aki nagyon jól ki tudja használni az idejét, hiszen itt a Földön limitált időnk van. Mindig ebben hittem. Azonban még néha az én életemben is előfordul, hogy nagyon stresszes vagyok és nem tudok annyit adni az embereknek, amennyit szeretnék. Ilyenkor és akkor amikor nincs időm minőségi anyagot készíteni, hozzá megfelelő szöveggel, akkor inkább nem teszek ki semmit sem. Nincs tervem, hogy mikor miről beszélek a követőknek, néha fordul csak elő, hogy tudatosan beszélek valamiről. Ilyen volt legutóbb az Afrika-Malawi misszió projektje is, amiről meséltem az oldalamon. A kérdésedre a rövid válasz: többségében spontán vagyok, spontán posztolok.

Térjünk rá picit az éttermeitek konyhájára és azok tervezésére. Aktívan részt szoktál venni a folyamatokban már a nulladik lépéstől vagy inkább kimaradsz ezekből a dolgokból?

Nem, abszolút részese vagyok a munkának a kezdet kezdetétől fogva. Most a KIOSK-ban beszélgetünk. Tudni kell, hogy amikor elkészült a konyhánk, ez volt a legnagyobb és legfelszereltebb á’la carte konyha a városban. Most már egy négy szintes munkaterületünk van, elcsúsztatott szintekkel, cukrászattal: kb 600 négyzetméteres helyen dolgozunk, ami egy nagyon komoly üzem. A Babel-é is itt van a KIOSK-ban. Ezért is vagyok nagyon büszke erre az étteremre, mert konstans módon tud hozni egy nagyon jó minőséget, ami a kis éttermeknek sem sikerül általában. Orosz Gabi nagyon ügyesen menedzseli ezt az egészet. A tervezésben mélyen benne voltam, hónapokig. Ha jól emlékszem, kb fél évig tartott a tervezés, hiszen akkoriban még a KIOSK teljes koncepciója, profilja sem volt meg, így a konyha és az étterem kialakítása is egyszerre zajlott. A KIOSK és Babel egyszerre nem volt kis falat. Nagynak tűnik a tér itt a KIOSK-ban, de amikor nagy a pörgés, minden négyzetcentiméter számít. Kollégák is cserélődtek közben, így azért az idővel is zsonglőrködnünk kellett.

Hogyan ismerted meg a Neményi Andrást és mi az az egy szó, ami eszedbe jut amikor arra gondolsz, hogy A.MeCoD?

Egy volt kollégám által ismertem meg az Andrist, és amikor a cégre gondolok, valójában maga az Andris jut eszembe, ez számomra megint egy konzervatív dolog. Én személyekhez kötődöm, nekem fontos, hogy legyen egy bizalmi viszony és közös problémamegoldó készség. Andrisékkal sok helyzetet átvészeltünk közösen, még akkor is, amikor nehéz pénzügyi helyzeteink voltak. Partneri, bizalmi és baráti a kapcsolatunk, így bármikor bárki jöhetett ajánlattal, nekem már nem volt szükségem másik cégre illetve gépek szervizelését is ők csinálják már, mert ezt szerettem volna. Sok területen kell helytállni a cégben, így nem lehetne ezt bizalom nélkül jól működtetni. Az A.MeCoD mellett az összes nagy beszállítónkkal is hasonló a helyzet. Ezek a partnerek akkor is mellettünk voltak, amikor nehéz idők jártak és úgymond együtt jártuk meg a hadak útját, ezt a mentalitást és hozzáállást én sosem felejtem. Oda-vissza támogatjuk és segítjük egymást mi vállalkozók, hiszen számomra is fontos, hogy amikor tudok, segítsek, és amikor csak lehet, rugalmas legyek.

Evezzünk más vizekre és beszélgessünk picit a magánéletedről. Nem titok, hogy idén nyáron összeházasodtatok a pároddal, aki egy idegsebész. Szerinted a magyar emberek hogyan kezelik a Te másságod, nyitottak erre a témára?

Én úgy születtem, hogy eleve más vagyok, mint mások, már csak a nevemből adódóan is. A szexualitásom is más, így aztán itthon nagyon nehezen fogadtak el, külföldön sokkal egyszerűbb volt számomra minden. Ott elég volt megszólalnom, elmondanom a véleményem bizonyos dolgokról, és máris komoly emberek vettek körül, sok barátom van odakint, egyszerűbben megértenek a mentalitásom miatt. Itthon, mivel pozitívan gondolkodtam mindig is, sosem siránkozom, hanem megyek előre, ez ha jobban belegondolsz, nem egy átlag magyar mentalitás, ezért is nehezebb a helyzetem. Kb 10-15 évembe telt, mire itthon „kiharcoltam” az elfogadást. Aki nem tud velem azonosulni, nyilván nem jön az éttermeimbe, és ezt én idővel megtanultam elfogadni. Ez a része a dolgoknak nem is érdekel. Sokan vannak, akik elmondták, hogy homofóbok voltak, de miattam megváltozott a teljes kép nekik a másságról. Erre nagyon büszke vagyok szintén. Ezért is tartom fontosnak, hogy hallassam a hangom a témában, hogy a következő generációnak már egy jobb, könnyebb világa legyen. Ne legyenek öngyilkos gyerekek stb. Szerintem jobb vállalni önmagunkat őszintén, semmint megjátszani a saját személyiségünket, őszintétlenül. Én úgy élem az életem, ahogyan én szeretném, senkire nincs ráerőltetve, hogy engem kövessen vagy szeressen. Én nem ítélkezek senki fölött: sokszínűek és sokrétűek vagyunk, éppen ezért elfogadó vagyok, és mindig igyekszem megérteni mindenkit.

Mesélj nekünk az alapítványotokról!

Ezt a dolgot a Kamarás Adrienn barátnőmmel kezdtem el. Adri a kurátor és én lettem az alapítója. Laca (Dr. Szegedi László) csinálta a Malawi missziót három éve. A missziót tavaly bevontuk az alapítvány égisze alá, mert így sokkal jobban tudtuk finanszírozni és segíteni a teljes projektet. Az idegsebészeti misszióból mára már idegsebészeti és humanitárius misszió vált: Laca viszi az idegsebészeti vonalat, én pedig a humanitárius részét a dolgoknak. Jómagam már kétszer voltam Afrikában, Laca háromszor.

Ilyenkor legalább 20 életmentő vagy életminőséget jelentősen javító műtétet csinálnak meg Lacáék a kollégákkal. Mindezt sokszor olyan körülmények között teszik, ami brutális, azokkal az eredményekkel együtt, amiket elérnek. 1 darab idegsebész jut 18 millió emberre, így gondolhatod milyen állapotok uralkodnak odakinn. A kórházi körülmények hihetetlenek. A humanitárius misszió keretein belül az árvaházakat látogatjuk, a víz témával, kútfúrási lehetőségekkel foglalkozunk. Most már sokkal célirányosabban tudunk azzal törődni, hogy ne csak egyszeri segítséget tudjunk nyújtani, hanem olyan lehetőségeket adjunk, valósítsunk meg, melyekkel hosszú távon segíthetjük a mélyszegénységben élőket. Egyébként elárulom, hogy amikor kinn vagy, nagyon nehéz megállni, hogy ne akard elhozni az összes gyermeket. De nyilván úgy akarunk segíteni, hogy az ottani körülményeket tesszük jobbá, nem akarunk gyermekeket örökbe fogadni onnan. Az európai és az afrikai kultúra egészen más. Az orvosok is úgy segítik a kinti szakembereket, olyan tudást adnak át nekik, amit a saját hazájukban tudnak kamatoztatni, nem pedig Európában.

Az alapítvány keretein belül itthon is segédkeztek vagy ez egy kifejezetten Afrikára koncentráló misszió?

Nem, abszolút itthon is segédkezünk. Étkeztetéseken veszünk részt, a KIOSK-ban is csinálunk saját szervezésű jótékonysági brunch-ot, amelyeken különböző társadalmi problémákra hívjuk fel a figyelmet. Csináljuk a fordított vacsorákat is, amelyekre barátokat, partnereket hívunk el és mi szolgáljuk fel az ételeket. Ez az esemény most már szintén a KIOSK-hoz kötődik. Hajléktalanokat ültetünk le az asztalhoz karácsonykor, és mi vendégeljük meg őket. Anyaotthonokban is csinálunk programokat, illetve árva gyerekeknek is, hogy motiváljuk őket. Ezeket a gyerekeket gyakran először hozzuk el Budapestre, programokat szervezünk, moziba megyünk, tehát próbáljuk nekik megmutatni, hogy az életben el lehet érni dolgokat, ha akarunk és teszünk érte. Ezek apróságoknak tűnnek, de fontos momentumok a számukra.

Áruld el Hubert, milyen gondolatokkal, érzésekkel jössz haza Afrikából?

Én nagyon boldogan jövök haza, ami kivett belőlem, az a higiénia hiánya. Napközben én bírom a strapát, jelen vagyok, de ha nincs tiszta, rendezett körülmény, vízzel, árammal, akkor az engem megvisel. Kell kígyóriasztó, békák jönnek be a szobába, tehát ez egy nagy kihívás nekem mindig. Legtöbbször nincs áram, meleg víz ott, ahol vagyunk és alszunk… ezt így kell elképzelni. Én boldogabban jöttem haza, ezt magabiztosan mondhatom. Azért mert olyan emberekkel találkozom odakinn, akiknek bár nincs semmije, mégis boldogabbak mint mi magyarok vagy sok európai nép. Elégedettebbek a semmivel, mint mi, akik mindig többre vágynak. Félreértés ne essék, én is törtető embertípus vagyok, fontos számomra a fejlődés, haladás, de nem vagyok egy pénzmotivált ember sajnos. Ezen próbálok változtatni most a család érdekében. Nem szórom a pénzt, de lehetnék következetesebb az üzleti és a magánéletemben is.

A civil emberek hogyan tudnak az alapítványotoknak segíteni? Gondolunk itt arra, ha valaki kifejezetten az afrikai tevékenységeteket szeretné támogatni bármivel.

A Segítő Angyalok alapítványunknak van egy Facebook oldala és egy weboldala. Ezeken a platformokon megtalálhatóak az adataink, bankszámla számaink. Akár az afrikai tevékenységet, akár az ételosztást szeretné valaki támogatni, csak az utalás tárgyába kell ezt megírnia, és akkor mi tudjuk, hogy mire érkezett az a pénz. Ha valaki kifejezetten az afrikai projektet akarja segíteni, akkor a Malawi szót kell beírnia a tárgy mezőbe. Ha nincs kiegészítő információ, a beérkező összeg általános felhasználásra megy. Mi ingyen dolgozunk az alapítványban. Minden hozzánk érkező fillér a projekteket viszi előre, másra vagy önös célok megvalósítására nem is költhetnénk az alapítvány pénzét. Aki civilként jön velünk, magának kell fizetnie az út költségeit. Az orvosi részvétel funkcionális rész, a humanitárius létszám pedig a szükségtől függ.

Említetted nemrég, hogy megfordult a fejedben, hogy külföldön éljetek. Ha ez megvalósul, hova költöznétek szívesen?

Ez önmagában egy nehéz kérdés, mert imádom Budapestet és az országot, igazi patrióta vagyok. Itt vannak körülöttünk a barátok, a család, így ha mennénk, maximum a környékbeli országokban gondolkodnánk. Nyilván a cégvezetés miatt is ide kötnek a szálak, így ha segítségem is lenne, néhány napot mindenképpen itthon szeretnék tartózkodni. Amerikában nem akarunk élni, nekünk túl messze van, nem tudnánk elszakadni a hazánktól,- bár unokatestvéreim élnek kint és szeretem őket meglátogatni, de semmi több nincs ebben.

Van-e mantrád, ami átsegít a nehéz napokon?

Érdekes kérdés. Az egyik ilyen kis mottóm: az élet szép. Ez a mondat az apukám utolsó mondata volt, mielőtt meghalt. Akkoriban az utolsó hónapjában végig vele voltam a kórházban és mindenhol. Őt egy gyors halál vitte el, de az utolsó szavai ezek voltak: az élet szép. Én addig is hittem ebben, de azóta még inkább ez a mantrám, amit mindenkinek elmondok. Meg kell látni az életben a szépet, használni kell az időt, mert véges. Ráadásul sosem tudjuk, meddig tart. A rosszat könnyebb látni, mint a szépet, pedig sokkal több szépség és csoda van a világban, mint szörnyűség. A másik ilyen mantrám, ami tulajdonképpen egy gondolkodási forma inkább, az az: hogy minden változásból lehet jó dolgot kihozni. Ez csak rajtunk múlik. Mindenki pánikol egy krízis helyzetben, de én ezekből a helyzetekből akarom mindig a lehető legtöbbet kihozni

Édesapád büszke lenne rád most?

Én úgy gondolom, hogy igen. Nagyon büszke rám most. Tudni kell, mi 15 évig nem beszéltünk,- illetve ő velem a melegségem miatt. Mi a végén sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, mint előtte bármikor. Viszont azt a 15 évet nem tudjuk visszacsinálni.

Negyven évesen ott tartasz, ahol szeretnél? Mindent elértél?

Nekem sosem voltak a célok korhoz kötve. Nagymamám mindig azt mondta nekem, hogy amit 35 éves korodra nem érsz el, utána már nem is fogod. Ez anno nekem nagyon megragadt. Nem a vagyonosság miatt, hanem sokkal inkább a stabilitás miatt. Nem vagyonos ember akartam lenni, hanem le akartam tenni valamit az asztalra, meg akartam találni az életem értelmét. Én úgy gondolom, hogy negyven éves koromra elmondhatom azt, hogy megvan a lelki békém, önazonos vagyok, a körülöttem élő emberek egytől-egyig értékesek. Elfogadom magam, szeretem az életet, büszke vagyok a csapatomra, a páromra és talán a szakmában is letettem már valamit. Nem gondolom magam okosnak, mert rengeteget akarok még fejlődni,- és minél többet tanulok, annál inkább tudom, mennyi mindent nem láttam és tapasztaltam még meg. De jól állok az utamon, elégedett vagyok most az életemmel, és ez segít mindig megtenni a következő lépést.